A Savoy-i hitvallás volt az első módositott változata a Westminsteri hitvallásnak, amelyet independens gyülekezetek közössége elfogadott 1658-ban. A hitvallást megfogalmazó felek a Savoy-i palotában gyűltek össze, az esemény Richard Cromwell Lord Protector (a nagy Cromwell fia) uralkodása idején zajlott. A szöveg megalkotásában a nagyszerű teológus John Owen is tekintélyes szerepet vállalt. A hitvallás a legnagyobbrészt megegyezik a Westminsterivel, a csecsemők keresztelését is vallja, azonban lényeges módosításokat eszközöl az egyház és állam viszonyában, illetve az egyház fennhatósága és az egyházszervezet tekintetében. Természetesen apróbb változtatások ezen kivül is előfordulnak.

Alább a számunkra legérdekesebb részeket, az egyházszerveződésről szólókat forditottuk le. Mindennek az a jelentősége, hogy a különféle európai országokban nem csak a történelmi (de hanyatló, egyre inkább elvtelenné váló) egyházaknak van létjogosultsága hanem, mint alább láthatjuk, elkötelezett hívek tetszőleges közössége alkothat független gyülekezeteket (egyházat), feltéve, hogy a lelkészi, ill. presbiteri szolgálatot is el tudja látni valaki köreikben. Az igehelyek hiányoznak az általunk felfedezett hitvallásverzióból, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének igehelyek. Az 1689-es Második Londoni Baptista Hitvallás (itt) apróbb változtatásokkal ugyanezt az egyházszervezeti rendszert vette át, az igehelyeket abban a hitvallásban kereshetjük.

Az itt következő fordítás tartalmazza a Savoy-i hitvallás 26. fejezetét, valamint annak függelékét a bibliai egyházkormányzatról.

26. fejezet – az egyházról

Az egyetemes vagy univerzális egyház, mely láthatatlan, a választottak teljes számából áll, amelyek a jelenben, a múltban és jövőben összegyűlnek Krisztus alatt, a Fejük alatt, aki a Hitves, a Test, annak teljessége, amely betölt mindent mindenekben.

Világszerte az összes ember, aki az evangélium hitét megvallja és az evangélium szerint való engedelmességet is tanusít Istenhez Krisztus által, és nem is teszi hiteltelenné a megvallását az hitbeli alapok lerontásával vagy szentségtelen beszéddel, őket Krisztus látható, egyetemes egyházának lehet nevezni; noha, mint ilyen, még nincs megbízva a rendelések kiszolgáltatásával, de nincs is semmilyen tisztviselője sem, amely az egész egyháztestet irányíthatná, vagy kormányozhatná.

Az ég alatt még a legtisztább egyházak is ki vannak téve a tévedés és hibázás veszélyének, és némelyik közülük úgy elkorcsosult, hogy már többé nem Krisztus egyházai, hanem a Sátán zsinagógái: mindazonáltal Krisztusnak mindig is volt és mindig is lesz egy látható királysága ezen a földön is, a világ végéig, mely azokból áll, akik hisznek benne, és akik megvallják a nevét.

Az egyháznak nincs más feje csak az Úr Jézus Krisztus; a római pápa semmilyen értelemben nem lehet az egyház feje; ellenkezőleg, a római pápa antikrisztus, a bűnnek az az embere, a pusztulás fia, aki Krisztussal szemben, és mindennel szemben ami Istennek hivatik, felmagasztalja magát az egyházban, akit azonban az Úr el fog pusztítani a maga fényes eljövetelével.

Az Úrnak az ő egyháza iránti szeretete és törődése miatt, melyet végtelen bölcs gondviselésében gyakorolt, a korokban sokféleképpen, mindazok felé, akik őt szeretik, az Ő dicsoségére; ezen igéret szerint az utolsó napokban azt várjuk, hogy az antikrisztus elpusztíttatik, a zsidók elhívatása megtörténik, Drága Fiá királyságának ellensége megtöretnek, Krisztus egyházai megnövekednek, és még jobban felépülnek a kegyelem és fény ingyenes és bőséges közlése miatt, e földön csendesebb, békésebb és dicsőségesebb körülményeket fognak élvezni, mint amilyenekben eddig részük volt.

Függelék:

Az egyházak alapitása, és a Jézus Krisztus által bennük kijelölt rend

1. Az Atya kinevezése által minden hatalom az Egyház elhívására, alapítására, rendjére és kormányzására az Úr Jézus Krisztusnak adatott, aki az Egyház Királya és feje, mégpedig legfelsőbb és szuverén módon.

2. Ezen hatalom végrehajtására, az Úr Jézus Krisztus kihívta a világból vele való közösségre azokat, akik neki adatnak Atyja által, hogy előtte járjanak engedelmességben, miként előírta nekik Igéjében.

3. Akik így elhívattak (az Ige szolgálatán keresztül, Lelke által) azoknak azt parancsolja, hogy konkrét társadalmakba, vagy másként egyházakba járjanak el, avégre, hogy ott közösen épüljenek, és, hogy a nyilvános istentisztelet megfelelően lebonyolítsák, amit elvár tőlük Igéjében.

4. Mindegyik így összegyűlt egyháznak – Isten szándéka szerint, ahogy az Igéjében ki van jelentve – megadott minden hatalmat és tekintélyt, amely csak kellhet ahhoz, hogy megvalósítsák az istentiszeletet és a fegyelmezést, melyet előírt nekik, hogy azt kövessék. Ez együttjár parancsokkal és szabályokkal is, hogy helyesen és megfelelően gyakorolhassák ezt a hatalmat.

5. Ezek az egyes egyházak, melyeket Krisztus tekintélye nevezett ki, fel vannak ruházva a Tőle eredő hatalommal a fentebb felsorolt célokra, és mindegyik egyház ezekre a célokra külön-külön is rendelkezik a hatalomgyakorlási joggal, melyet Krisztus közöl a szentjeivel vagy alattvalóival úgy, hogy ezt a jogot ők közvetlenül Krisztustól kapják.

6. Ezen egyes egyházak mellett, Krisztus nem alapított semmilyen egyházat, amely náluk kiterjedtebb, vagy egyetemesebb volna, és amelyet megbízott volna rendelései kiszolgáltatásával, vagy a Nevében történő hatalomgyakorlással.

7. Amikor egy konkrét egyház egészében összegyűlik Krisztus rendje szerint, akkor tisztviselőkből és tagokból áll. Az Úr Jézus Krisztus az ő elhívottjainak (akik az Ő egyházi rendjének megfelelően összegyűlnek), szabadságot és hatalmat adott arra, hogy megválasszák azokat a személyeket, akiket a Szentlélek erre a célra alkalmassá tett, hogy felettük álljon, valamint, hogy szolgáljon nekik az Úrban.

8. Ezeknek az egyházaknak a tagjait nevezzük szenteknek, akik elhívattak és látható bizonyságát tették Krisztus elhívásához való engedelmességüknek (hitük megvallásával és életmódjukkal); ezek a hitvallásuk által is összetartoznak, melyet Isten munkája munkált ki bennük. Ők ki is jelentik magukról, vagy máshogy válik nyilvánvalóvá, hogy önszántukból együttműködnek Krisztus kinevezésének megfelelően; megadják magukat az Úrnak és egymásnak, de Isten akarata által az evangélium rendeléseinek való alávetettségben, melyet meg is vallanak.

9. A Krisztus által kijelölt tisztviselőket az egyház választja, különiti el és gyűjti össze, ők szolgáltatják ki a rendeléseket [avittas, nem bibliai elnevezéssel, sákramentumokat], és ők gyakorolják azt a hatalmat és kötelességet, amellyel Krisztus felruházza őket és elhívja őket, hogy a világ végéig azt folytassák. Őket nevezzük lelkipásztoroknak, tanítóknak, véneknek (elöljáróknak) és diakónusoknak.

10. Az így Krisztus dicsőítésére összegyűlt egyházak láthatóak és nyilvánosak (akárhol is legyenek, szabadságjogaik és lehetőségeik szerint), és gyülekezeteik ennélfogva egyházi vagy nyilvános összejövetelek.

11. A mód, amit Krisztus elrendelt valaki elhívására – amely illetőt a Szentlélek alkalmassá tett az egyházban a lelkipásztori, a tanítói vagy az elöljárói tisztségre – az magának az egyháznak az általános szavazása alapján legyen, a bizonyos személyt ünnepélyesen különítsék el böjttel és imádsággal, az adott egyház elöljáróinak (véneinek) kezeinek reá tevésével; föltéve, hogy már van ott abban az egyházban elöljáró. A diakónusokat is ugyanígy válasszák közös szavazással, és legyenek elkülönítve ima által, továbbá ugyancsak a kezek reá tevésével.
12. A lelkipásztor, a tanító vagy elöljáró elhívásának lényege az egyház választásában áll, annak elfogadásával együtt, böjtölést és imával való elkülönitést is magában foglal. Azok, akiket kiválasztottak, azonban még nincsenek kézrátétellel elkülönitve, ők attól még rendes szolgái Jézus Krisztusnak, akinek nevében és tekintélyével gyakorolhatják a szolgálatukat. A diakónusok elhivása is ugyanigy: a választásból és az ima általi elkülönitéssel történő elfogadásból áll.
13. Jóllehet az egyházak lelkészeinek és tanítóinak különösen képesnek kell lenniük az Ige prédikálására, hivatalukból adódóan; mégis az Ige hirdetésének munkája nincs feltétlenül hozzájuk kötve, hanem mások is, akiket a Szentlélek szintén megajándékozott és alkalmassá tett erre, és akik jóváhagyást is kaptak (azaz törvényesen és Isten gondviselése alatt hívattak erre), ők is szintén gyakorolhatják az Ige hirdetését: nyilvánosan, rendesen és rendszeresen; elszántan.
14. Akik Isten Igéje nyilvános hirdetésének munkájával foglalkoznak, és nyilvános szolgálatuk van, azonban ettől még nincsenek feljogosítva arra, hogy a pecséteket bárkinek kiszolgáltassák. Csak azoknak (olyan elhívott szenteknek, akik az evangélium rendje szerint összegyűlnek) szabad a pecséteket kiszolgáltatniuk, akikhez őket pásztori vagy tanítói tisztségük fűzi. Azonban másokat sem szabad elhanyagolniuk, akik az ő parókiális hatáskörükön belül [gyülekezethez közel, lelkészi mozgástéren belül] élnek, hanem amellett, hogy rendszeresen nyilvánosan hirdetik az igét nekik, még aziránt is érdeklődniük kell, hogy ők mennyit nyernek az igéből, mennyit tanulnak belőle, és gyakran hangsúlyozniuk kell a célközönségnek (legyenek akár fiatalok, akár idősek) az evangélium nagy igazságait; még személyre szabottan és konkrétan is, amennyire csak erejük és idejük engedi.
15. Az ordinálás (beiktatás) az adott egyház választása vagy előzetes beleegyezése nélkül – melyet azok végeznek, akiket korábban beiktattak – senkit sem hatalmazhat fel egyházi tisztviselői pozicióra, és nem közöl vele semmilyen tisztviselői hatalmat.
16. Egy egyházi tisztviselőkkel ellátott egyháznak (Krisztus akarata szerint) teljes hatalma van kiszolgáltatni az összes rendelést; ahol pedig hiány van tisztviselőkből, ott a tisztviselő, vagy azok, akik az egyházban vannak kiszolgáltathatják a rendeléseket az adott kötelességeiknek és tisztségeiknek megfelelően; de ahol nincsenek tanító tisztviselők, ott senki nem szolgálathatja ki a pecséteket, de az egyház sem hatalmazhat fel senkit sem, hogy igy tegyen.
17. Az egyházi tisztségek folytatását illetően, senkit sem szabad felvenni az egyházba, csakis az egyháznak magának a beleegyezésével; hogy ezáltal (szinlelés nélkül) a szeretet megőriztessék az egyház tagjai között.
18. Mivel az Úr Jézus Krisztus kinevezett és megalapított egy oktatói eszközt, azok, akik nem járnak az általa elrendelt törvények és szabályok szerint (hitet és életmódot illetően, úgy, hogy általuk az egyházban botránykozás támad) azokat Krisztus nevében és tekintélyével fenyítéseknek kell alávetni. Minden egyháznak saját magában van hatalma arra, hogy gyakorolja és véghezvigye az összes lehetséges fenyítést, amiket kijelölt Krisztus az evangéliumban leírt módon és rendben.
19. A Krisztus által elrendelt fenyítések az intés és az exkommunikáció (kiközösítés). Míg bizonyos botrányok csak némelyek előtt ismertek, mégis Krisztus elrendelte, hogy azok, akiknek ezek a botránkozások tudomására jutnak, először intsék meg a vétkezőt privátban: de nyilvános vétkezés, illetve botrány okozás esetén mindenki előtt tegyék ugyanezt. Abban esetben viszont, ha a privát intelem hatására sem javul meg az illető, mivel a bűn az egyházat éri, és a bűn elkövetője bűnbánatot se tartott; jogosan inti meg akkor már az egész egyház Krisztus nevében a bűnöst: az egyház elöljáróinak a szolgálata által; de ha ez az intézkedés sem éri el, hogy az illető bűnbánatot tartson , akkor bizony ki kell vetni kiközösités által az egyház beleegyezésével.
20. Minden hívőnek szükséges, hogy csatlakozzon egy konkrét egyházhoz, amikor és ahol erre csak lehetősége van, hogy senki se részesíthesse magát az egyházak kiváltságaiban, aki nem veti alá magát Krisztus uralmának a fegyelmi rendelkezésekben az egyház kormányzásán keresztül.
21. Ezt írta elő Krisztus a botrány esetére, ezért egyik egyháztagnak, – aki ellen bűnt követtek el, de aki maga megtartotta kötelességét az adott dologban – sem szabad az egyházi rendet megzavarni, vagy távoltartani magát a nyilvános összejövetelektől, vagy a rendelések kiszolgáltatásától ugyanezen botrányok miatt, hanem várniuk kell Krisztusra és az egyház további eljárására.

22. Az egyház fegyelmi intézkedések, amiket Krisztus elrendelt, hogy meglegyenek egy helyi egyházban, azokat csak az egyes egyházak konkrét tagjai irányában kell gyakorolni, és nem mások felé; a kiközösitési hatalom nem zsinatoktól vagy egyházi gyűlésektől származik, ugyanezen egyházi gyűlések nyilvános ediktumai sem fenyegethetnek kiközösitéssel, de egyéb más gyülekezetek elleni központi egyházi rendszabályozást sem hajhatnak végre; de a kiközösitési hatalom nem is a magisztrátusoktól származik, vagy a bennük lévő emberektől; hanem csak az adott helyi gyülekezetből eredhet egy adott gyülekezeti tag kiközösitése.

23. Jóllehet az egyház emberek közössége, akik a Krisztus szerinti rendelések ünneplésére jönnek össze, azonban mégis akármilyen gyűlés, amely a polgári körzeteken alapján, vagy a hívek egy területen lakása alapján szerveződik, még nem számít egyháznak, mert abból még az egyházak alapvető kritériumai hiányozhatnak; ezért hát egy hivő, aki egy másikkal egy kerületben él, nyugodtan csatlakozhat egy maga által választott egyházhoz a saját fejlődésére.

24. A különbségek elkerülése végett melyek máskülönben felmerülhetnének; Krisztus rendeléseinek emelkedett módon történő ünneplése végett; és azért, hogy megteremtsük a lehetőséget a Szentlélek kegyelme és ajándékainak nagyobb hasznához: a szentek akik egy városban vagy településen élnek, vagy olyan távolságon belül, amelyen belül kényelmesen összegyűlhetnek istentiszteletre; ezek a hívek inkább csatalkozzanak egyetlen egyházhoz, ahol kölcsönösen egymást erősíthetik és taníthatják, semmint több külön egyházhoz.

25. Miként az összes egyház és azok összes tagja köteles folyamatosan imádkozni Krisztus összes egyházának jólétéért, akárhol is legyenek azok, mégpedig minden alkalommal, amikor csak lehetséges; (mindenki a maga helyén és elhívásának megfelelően, az ajándékaik gyakorlásával). Tehát az egyházak (ha egyszer már létesültek Isten gondviseléséből, hogy legyen lehetőségük és adottságuk erre) tartsanak összejöveteleket a béke érdekében, a szeretet növelésére és a kölcsönös tanításra.

26. Különbözések és nehézségek esetében, melyek vagy tanbeli kérdésben vagy gyakorlati dologban jönnek elő, amikor vagy az egész egyház az érintett, vagy egy bizonyos egyház [gyülekezet] a maga békéjében, egységében és épülésében, vagy annak valamely tagja vagy tagjai vannak sértve, vagy a fegyelmezési folyamataik tekintetében nem egyek az igazsággal és renddel: az ilyen esetekben Krisztus szerint való, hogy több egyház gyűljön egybe: olyan módon, hogy küldötteik egy zsinatban vagy tanácsban találkoznak, hogy megfontolják az ügyet és tanácsukat adják abban a kérdésben, amelyből az összekülönbözés származik; mindezt aztán jelentik az összes érintett egyháznak. Azonban ezek a zsinatok, melyek ilyen módon összegyűlnek, nem rendelkeznek szó szoros értelmében vett egyházak feletti hatalommal, vagy jogkörrel az egyes egyházak fölött, és nem is gyakorolhatnak egyházfegyelmi eljárásokat, sem egyházak, sem személyek fölött, és nem kényszeríthetik rá a határozataikat az egyházakra vagy egyházi tisztviselőkre.

27. Ezen alkalmi zsinatokat vagy másként tanácsokat leszámitva, Krisztus nem alapított semmilyen állítólagos zsinatot egy bizonyos egyházkombináción belül, de bizonyos egyházak tisztviselőit sem hatalmazta fel, és Krisztus sem jelölt ki bizonyos egyházakat, hogy azok mások felett álljanak.

28. Mindazok, akik egyházi közösségben vannak egymással, nekik nem szabad mindenféle könnyed vagy nem helyesen megalapozott oknál fogva az egyház közösségét elhagyni, amelyhez előtte csatlakoztak. Mindazonáltal, amikor valaki bűn elkövetése nélkül nem tud megmaradni egy egyházban, vagy amiatt, mert Krisztus rendeléseinek kiszolgáltatása elmarad, vagy pedig megfosztják a neki járó privilégiumoktól, vagy olyan gyakorlatra kényszerítik, amely nem igazolható Isten igéjéből, vagy üldözés esetében, vagy egy szokás illetve megszokás miatt; akkor miután konzultál az egyházzal, vagy a tisztviselővel vagy tisztviselőkkel, akkor békében elválhat az egyház közösségétől, amelyben addig járt, és csatlakozhat egy másik egyházhoz, ahol a rendelésekben ugyanazon tisztaságban vehet részt a maga okítására és vigasztalására.

29. Az ilyen reformált egyházak, melyek olyan személyekből állnak, akik egészségesek a hitben, ezeknek az egyházaknak nem szabad az egymással való közösséget elutasítaniuk, jóllehet eltérő rendtartási törvényeik lehetnek.

30. A Krisztus szerinti egyházak, alkalmanként közösségben lehetnek más egyházakkal, amiket szintén igaz egyházaknak ítélnek (jóllehet kevésbé tisztának), hogyha azon egyházak tagjai egyértelműen istenfélőek és botrány nélkül élnek.