Az alábbi írás Isten népe témájában hiánypótlónak tekinthető, mivel egyszerre rendelkezik konceptuális és exegetikai bizonyító részekkel arról, hogy a modern zsidó nép nem tekinthető Isten még a jelenben is kiválasztott népének, melynek történelmi, földrajzi stb. alapú privilégiumai lehetnének a kortárs politikában. Premillenista körökben, és a diszpenzacionalista egyházfelfogással szimpatizálók számára túl erős lehet ez az írás, de szükség van rá ahhoz, hogy a magyar egyházban egy kicsit kevésbé „filoszemita” teológiai megközelítéssel is megismerkedjünk. Ez a megközelítés is keresztyéni, és ez sem gyűlölködő, mint ahogy időnként bizonyos műveletlen karizmatikus csoportok szeretnék beállítani. De ezt az olvasó majd eldönti. Jordan írásának második része a részletes exegézissel foglalkozik. A kb. húsz oldalas írás, rövid dolgozatoknak is felfogható.
Nem állítjuk, hogy minden itt található állítás hibátlan, pl. a zsidó népnek egy vallástól független népi identitását és karakterét is el lehet ismerni – azaz egy megtéretlen zsidó nép is megmaradhat legitim módon, asszimiláció nélkül, vagy legalábbis ez a kimenetel is elképzelhető, és a messiáshívő zsidók is inkább ezt igazolják. Mindazonáltal az olvasottak ismeretében a keresztyén ember ki tudja alakítani a maga kritikus, vagy kevésbé kritikus álláspontját a modern zsidó néppel kapcsolatban.
Izrael jövője újragondolva
Írta James B. Jordan
Biblical Horizons, No. 27 July, 1991
Szinte az összes bibliai expozíció szerint a Róma 11 előrejelzi a zsidók nemzetként való jövőbeli kereszténnyé válását. Az évezred előtti exegéták úgy látják, hogy ez az esemény azon gyötrelmek során fordul elő, amelyek szerintük közvetlenül Urunk visszatérése előtt jönnek. Az amillenista értelmezések ugyanazt a nézetet képviselik.
A posztmillennialisták a zsidók megtérését olyan eseménynek tekintik, amely megnyitja az “utolsó nap dicsőségét.” Néhányan ellenzik a Róma 11 ezen értelmezését. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy a 26. versben „az egész Izrael megmentésre kerül” kifejezés az egyházra, Isten új Izraelére utal. Általánosságban ez a nézet azt állítja, hogy mivel Izrael története az Ószövetségben Izrael egyházzá történő átalakulásával valósul meg, ezért erre utal a 26. vers. Ennek az értelmezésnek viszonylag kevés támogatója van, mivel a Rómaiak 9–11-ben az “Izrael” a zsidókat jelenti. Nem valószínű, hogy Pál megváltoztatja jelentését a Róma 11:26-ban. Mások úgy vélik, hogy Izrael megtérése a Róma 11-ben leírtak szerint nem esemény, hanem egyszerűen arra utal, hogy az Újszövetség története során, a zsidók teljesen megtérnek, és így az “ összes Izrael összessége megmenekül. ” Ennek a nézetnek az a problémája, hogy a szakasz során végig konkrét eseményeket taglalnak. Nem valószínű, hogy Pál 11:26-kor hirtelen általános jellegűre vált.
Így az “Izrael jövőbeli megtérése” értelmezése továbbra is ingatag. Körülbelül három évvel ezelőtt elkezdtem megkérdőjelezni ezt az értelmezést. Nagyon furcsának tűnik, hogy ez az egyetlen hely az Újszövetségben, ahol a zsidók jövőbeli megtérése szóba kerül. Az Újszövetség szinte minden könyve Jeruzsálem pusztításáról szól. Sok rész szól arról, hogy az evangélium elterjed és átalakítja az egész világot. Sok rész szól Urunk végső eljöveteléről is e kor végén. De sehol másutt nem beszélnek a zsidók jövőbeli megtéréséről.
Arra gondoltam, hogy a Róma 11 valószínűleg egy olyan eseményt jósol, amely Pál számára jövőbeli, de számunkra nem jövőbeli; azaz, hogy a Róma 11 sok zsidó Krisztushoz való megtérését jósolja közvetlenül Izrael pusztulása előtt, tehát Kr. u. 70 előtt. Minél jobban gondolkodtam rajta, annál több értelmet nyert ez az értelmezés.
Ahogy több teológus-barátommal megosztottam gondolataimat, rájöttem, hogy mások is ugyanezen a vonalon gondolkodtak. Arra buzdítottak, hogy írjam fel új gondolataimat, és tegyem közzé azokat ebben a hírlevélben. Ennek ellenére vonakodtam, mert oly sok más barát határozottan támogatta a Rómaiak 11 futurisztikus értelmezését. Végül azonban meggyőztem magam arról, hogy gondolataimat szélesebb közönséggel osszam meg.
Természetesen évek óta tanítom a Róma 11 futurisztikus nézetét, azzal érvelve, hogy a zsidók és a világ minden nemzete (bár nem minden egyén) megtérnek Krisztushoz, és ez az esemény a jólét (nem a tökéletesség) időszakát vezeti be a kereszténységbe. Ez a “puritán” értelmezés, és évek óta támogatom ezt. Most már nem hiszem, hogy helyes. Arra kérem “puritán” társaimat, hogy biztosítsanak nekem helyet gondolataim felvázolására, és fontolják meg ezeket a dolgokat velem.
Úgy gondolom, hogy a keresztény történelem posztmillenista vagy optimista jövőjének álláspontját a Biblia számos részében tanítják vagy feltételezik. A könyvem teljes második felét Through New Eyes [PDF] arra használtam azzal érvelve, hogy Isten királyságának kiterjedt nézete be van fonva a Bibliai kinyilatkoztatás folyamába és mélyébe. A kovász és a mustármag példázata elegendő ahhoz, hogy megmutassa, a kereszténységnek növekedni és növekedni kell. És olyan bibliai jóslatok, hogy minden nemzet Sionba fog jönni, hogy megkapja az igazságot, és hogy Isten ismerete lefedi a földet, ahogy a vizek a tengert fedik le, megalapozzák elmémben, hogy az Úr végső visszatérése előtt hosszú evangéliumi jólét időszaka jön el. Minden nemzet végül megtér, ide tartoznak a zsidók is.
Most azt kérdezem, vajon a Biblia előrejelzi-e azt az időt, amikor hirtelen minden nemzet Krisztushoz fordul – ez egy olyan esemény, amelyet a zsidók megtérése korlátoz. A Bibliában csak az általános haladást látom az idő múlásával. Lehet, hogy a világ kereszténysége ugyanazon a vonalon halad, mint az elmúlt két évezredben, fokozatosan az utolsó napi dicsőség felé építkezve. Másrészt meg beköszönthet egy olyan válság, amely az aranykort fogja bevezetni; de ha lesz is ilyen, nem hiszem, hogy a Róma 11-nek bármi köze van hozzá.
Remélem, hogy a posztmillenista és a puritán testvérek elméjét megnyugtattam ezekkel a megjegyzésekkel.
PRETERIZMUS
Mielőtt továbbmennék, el kell magyaráznom minden új olvasó számára, hogy elkötelezett vagyok a “ preterista ” megközelítés mellett a prófécia értelmezésében. A preterista iskola szerint az Újszövetség előrejelzéseinek nagy része Jeruzsálem Kr. u. 70-beli pusztulására vonatkozik. Bármi, amit “ hamarosan ” vagy “hamar” -nak írt az Írás, az első században teljesült, csakúgy, mint bármi, ami a speciális jelekkel kapcsolatos. Máté 24-25 világossá teszi számomra, hogy a végső adventnek nincs külön jele; a Mester figyelmeztetés nélkül tér vissza “ hosszú időt követően. ”
A preteristák különösképp azt állítják, hogy a Jelenések könyve 65 körül íródott, és elsősorban Jeruzsálem pusztulásával foglalkozik. A Jelenések könyvéről tartott előadásaim a Bibliai Horizont weboldalon érhetők el. A Jelenések datálásának alapos tanulmánya elérhető Kenneth Gentry “ – “Before Jerusalem Fell ’ c. munkájában, a Jelenések egy kiváló kommentárja elérhető David Chilton ‘Days of Vengeance’ -ben, és a preterista nézet finom kifejtése Chilton ‘‘Paradise Restored” munkájában. Ez a három könyv elérhető a Keresztény Gazdaságtudományi Intézetnél, Box 8000, Tyler TX 75711. (Egyébként ahogy a Jelenésekről szóló előadásaim mutatják, nem értek egyet Chiltonnal minden ponton, különösen a Jelenések 14: 14-20 értelmezésében nem.)
A preterizmus tudomásul veszi azt a tényt, hogy a templom és Jeruzsálem tipológiailag kapcsolódnak az egyházhoz. A Jelenések 2-3-ban Jézus megígéri, hogy időről időre meglátogatja és megvizsgálja egyházait. Azt mondják, hogy mindegyik egyház egy városban van. Jézus azzal fenyeget, hogy megszünteti a hitehagyott egyházakat, és megítéli városukat. Aztán a Jelenések 4–19. mutatja meg, miről beszél Jézus azáltal, hogy leírja az egyház (a Templom) megsemmisülését Jeruzsálem városában. Sőt, Krisztus eljövetele Kr. u 70-ben, hogy ítéletet hozzon a régi szövetségről és a régi teremtésről tipológiailag kapcsolódik a jövőbeli eljöveteléhez, hogy az idők végén megítélje az új alkotást. Így az a nézet, miszerint a legtöbb újszövetségi prófécia teljesült A.D. 70-ben, nem válik irrelevánssá számunkra.
Van egy gondolati iskola, melynek neve “ következetes preterizmus. ” Ennek a nézetnek a támogatói úgy vélik, hogy a Biblia minden prófétált eseményét teljesítette A. D. 70-ben, és hogy a Biblia nem tanítja Jézus Krisztus végső eljövetelét. A “ következetes preteristák ” tagadják a fizikai test feltámadását, és úgy vélik, hogy ez a jelenlegi világ örökké folytatódik, és nem lesz olyan utolsó ítélet, amilyet az egyház tanított.
Ezt a nézetet a múlt század néhány exegétája javasolta, leginkább J. Stuart Russell, akinek a ‘ The Parousia ’ c. könyvét a Baker Book House újból kinyomtatta. Ennek a nézetnek a legfigyelemreméltóbb támogatója ma a Church of Christ felekezet teológusa, Max R. King. A Church of Christ nagyrészt preterista felekezet, és néhány teológusuk jó munkát végzett a prófécia értelmezése területén. Legtöbbjük nagyon elégedetlen King szélsőséges helyzetével, és a Church of Christ körében egyre növekszik az irodalom, amely a “ következetes preterizmussal” vitatkozik. A “következetes preterista” nézőponttal foglalkoztam a “ The A.D. 70 Question,” c. munkámban, és a Máté 24-ről szóló előadásaimban megtekinthetők a nevezett fejezettel kapcsolatos elmélkedéseim.
Azért említem King-et, mert legutóbbi könyve ‘The Cross and the Parousia of Christ’ (Parkman Road Krisztus temploma, 4705 Parkman Road, Warren, Oh; 1978) tartalmaz egy hasznos elemzést a Róma 9-11-ről. King teológiája nagyon zavaros, és nem tudok jó szívvel ajánlást adni a könyvéhez, de a rómaiak 9-11-es értekezése során hasznosnak találtam. Mivel King úgy véli, hogy minden újszövetségi prófécia teljesült az A. D. 70 körüli eseményekben, természetesen úgy látja, hogy a Róma 11 is akkor teljesült. Ez utóbbi kérdésben azt hiszem, hogy igaza van, bár a Róma 11 értelmezésem jelentősen különbözik az övétől.
KIK VOLTAK A ZSIDÓK?
A legtöbb keresztény a zsidókat Ábrahámtól származó emberek fajának tekinti. Az esszé ebben a részében megkérdőjelezem ezt a feltételezést, Izrael történelmének az Ószövetségben való áttekintésével. Amikor Isten elhívta Ábrahámot és pappá tette a pogány nemzetek felé, megparancsolta neki, hogy a körülmetélés jelével jelölje meg a többi nemzet közül való hébereket. Ábrahám háztartásában ebben az időben legalább 318 hadviselő férfi volt (1Móz 14:14), valamint feleségeik és gyermekeik, esetleg még sok más szolga. Ezeket az embereket körülmetélték. Látjuk ezeket a szolgákat, akiket többször említettek a Genezis könyvében (1Móz 26: 19; 32:16), és amikor Jákób lement Egyiptomba tartózkodni, oly sok ember ment vele, hogy Gósen egész földjét oda kellett adni neki, hogy ott lakjon. A Genesis 46 csak Ábrahám 70 tényleges vér szerinti leszármazottját tartalmazza, akik Egyiptomba mentek.
Ugyanez igaz az izraeli törzsekre. Egy lévita nem feltétlenül volt Lévi vér szerinti leszármazottja, hanem valószínűleg az egyik pátriárka egyik szolgájának leszármazottja volt, aki Lévi társaságának része volt. A léviták csak kis százaléka lehetett Lévi leszármazottja.
Ez a több ezer ember több mint kétmillióvá vált az Exodus 215 évvel későbbi időpontjakor. Az Egyiptomból kijött embereknek csak kis része volt faji kapcsolatban Ábrahámmal. Sőt, Izrael társaságához ebben az időben hatalmas vegyes sokaság került hozzáadásra, akik közül sokan a nemzet körülmetélt tagjai lettek, tehát az egyes törzsek tagjai is.
Dávid és Salamon idején újabb betérőkből álló keverékről tudunk. Gondolj például a hettita Uriásra. Eszter könyve ismét azt mondja nekünk, hogy a száműzetés alatt és után még sok más pogány is zsidóvá vált (Eszt 08:17).
Ez azt jelenti, hogy Krisztus idején nagyon kevés zsidóban csörgedezett benne Ábrahám vére. Szövetség által alkotott nemzet voltak, nem vér által alkotott faj. Az biztos, hogy maga Jézus Ábrahám valódi vér szerinti leszármazottja volt, és családja teológiai okokból fontos, ám kevés más zsidó tudta nyomon követni Ábrahámig családfáját. A felmérés során ezt a kérdést szeretném megállapítani: A Régi (Ó) Szövetség elmúlásával már nincs olyan, hogy zsidó a bibliai értelemben, kivéve, ha a “ valódi zsidók ” alatt keresztyéneket értünk. Nincs szövetség, ezért nincs nemzet, nincs “ faj. ”
Akkor kik a modern zsidók? A modern zsidók olyan emberek, akik úgy döntenek, hogy Izrael leszármazottaiként határozzák meg magukat. A legtöbb modern zsidó nem szemita, hanem kelet-európai törzsekből származik, amelyek a középkorban vették fel a judaizmust. Arthur Koestler “The Thirteenth Tribe” c. könyvében sok információt nyújt erről. A modern zsidók nem imádják az Ószövetség Istent. Vagy világi humanisták, vagy pedig talmudisták, de a Talmudnak nincs több kapcsolata az Ószövetséggel, mint a Koránnak vagy a Mormon könyvének. Mind a Korán és a Mormon könyve, mind a Talmud és Misna célja az Ószövetség kiegészítése és újraértelmezése oly módon, hogy teljes mértékben megsemmisítse Isten Jézus Krisztuson keresztül történő kinyilatkoztatását (vö. Lukács 24:27). A judaizmus “ Istene ” ugyanolyan fikció, mint az iszlám “ Istene ” és a mormonizmus “ Istene ”.
Teljesen lehetséges, hogy egyetlen modern zsidóban sincs egy csepp Ábrahám vére sem. Az Izrael azon apró százalékából, amelyben Ábrahám vére volt az első században, valószínű, hogy mindegyik keresztény lett, vagy meggyilkolták őket az Kr. u. 70-es zsidó háborúban. Senki sem tudhat biztosat ez ügyben, de mindez a legkevésbé sem számít.
A modern zsidók önálló identitással rendelkező emberek külön nemzete, és sok más nemzet között elterjedtek. A hozzájuk legközelebbi analógia a cigányok helyzete. Az egyetlen különbség a modern zsidók és a cigányok között az, hogy a modern zsidók azt állítják, hogy kapcsolatban állnak a bibliai zsidókkal, de ez állításom szerint téves.
Egy analógia segíthet. A mormonok keresztényeknek gondolják magukat, és keresztényeknek hívják magukat, de nem keresztények. Hamis keresztények. A modern zsidók csak úgy gondolják magukat, mint zsidókat, de nem zsidók. A bibliai zsidók hamisítványai. Ezt nem rosszindulatból mondom, hanem, hogy pontos legyek. Valójában alább jelen cikkben azzal érvelek majd, hogy a zsidók különleges bánásmódjának megkövetelése közvetlenül kapcsolódik a zsidók által gyakran tapasztalt üldöztetéshez.
ÁTTÉRÉSEK
Térjünk vissza a történelemhez, hogy egy másik oldalról is megvizsgáljuk ezt a kérdést. Amikor Isten elhívta Izráelt Egyiptomból, a nép nagy része megtagadta, hogy kövesse Őt, és meghalt a pusztában. A régi héber nép megszűnt létezni, és átalakult Izráellé, ez az új nevük. (Ezt a névváltozást az „Új szemmel” című könyvemben tárgyaltam.) Az ígéret földjére bevonuló Izrael egy új nép volt, amely héberek és megtért pogányok keverékéből, a vegyes sokaságból állt. Vezetőjük Józsué, egy megtért héber, és Káleb, egy megtért nem-zsidó kenizeus voltak (1Mózes 15:19; Józs 14:6). (A „megtérés” alatt azt értem, hogy beléptek a mózesi szövetségbe).
A 4Mózes 13:6 szerint Káleb családját nemcsak befogadták Júda törzsébe, hanem előkelő helyre emelkedett benne. Ez az esemény közvetlenül analóg az újszövetségi helyzettel. A pusztában való vándorlás 40 évig tartott, akárcsak a Kr. u. 30 és 70 közötti időszak. A zsidókat Jézus és az apostolok hívták meg, és sokan megtértek (vagyis beléptek az Újszövetségbe).
Néhányan visszatértek a judaizmushoz, hitehagyott judaistákká váltak, és a Mózes korabeli hitehagyottakhoz hasonlóan ők is „meghaltak a pusztában Kr. u. 70-re”. Eközben sok „vegyes sokaságú” nem-zsidó csatlakozott az országhoz. Kr. u. 70-re elérkezett az idő, hogy belépjenek az ígéret földjére, és a régi zsidó nép megszűnt létezni, kereszténnyé változott.
Ugyanilyen esemény történt a száműzetéskor is. Ezékiel könyvének tanulmányozása megmutatja, hogy Isten elhívta népét Júdeából a száműzetés pusztaságába, ahol velük lakott. A nép választási lehetőséget kapott: vagy előre haladnak Istennel, vagy elpusztulnak, ha visszatekintenek a régi életmódra. A száműzetés ideje alatt, mint láttuk, sok nem-zsidó tért meg a nemzethez. Mire a száműzetés véget ért, és a nép visszatért az Ígéret Földjére, a régi Izrael megszűnt létezni, zsidókká lettek.
Térjünk vissza a mózesi átmenethez, és vizsgáljuk meg az „elszakadás” jelenségét. A Sínai-hegyen az egész nép elfogadta az új mózesi szövetséget. Nem sokkal később azonban emberek egy nagy csoportja tiltakozott a mózesi szövetség egyik legjellegzetesebb vonása ellen. A patriarchális időkben bárki áldozhatott oltáron Istennek, de a tabernákulum imádata „közelebb” állt Istenhez, ezért az szentebb és veszélyesebb volt. Veszélyes a bűnös számára, ha túl közel kerül az Megemésztő Tűzhöz, ezért az új mózesi oltárhoz csak a papok közelíthettek, akiket külön erre a célra szenteltek fel és kentek fel.
Isten megtiltott minden áldozatot, kivéve a sátorban végzetteket, ami azt jelentette, hogy a héber népnek többé nem volt szabad oltárokat építenie és áldozatot bemutatnia. Ahogy világossá vált, hogy a nép „elvesztette” ezt a „jogot”, azok, akik nem vették észre, hogy a mózesi szövetség valójában dicsőségesebb, mint az Ábrahámi szövetség volt, fellázadtak.
Az volt az érvük, hogy „az egész nép szent és mindenki pap” (2Móz 19,6), és hogy Mózes és Áron felmagasztalták magukat a gyülekezet fölé (4Móz 16-17). Rossz következtetéseket vontak le a 2Mózes 19:6-ból, mert ragaszkodtak a régebbi szövetséghez. A lázadók e csoportja szoros párhuzamot mutat az újszövetségi korszak judaistáival. A judaizálók olyan emberek voltak, akik keresztények lettek, majd rájöttek, hogy a keresztény közösség vezetői megváltoztatják a rájuk vonatkozó szabályokat. Ahogy Korah, Dátán és Abirám nem akarták feladni a régi héber szokásokat, hogy izraelitákká váljanak, úgy a judaizálók sem akarták feladni a régi zsidó szokásokat, hogy keresztényekké váljanak.
Ahogy Korah és társai azzal vádolták Mózest és Áront, hogy feltalálták a saját vallásukat, úgy vádolták a judaisták Pált is. Ahogyan Mózes idejében sok izraelita vissza akart térni Egyiptomba, úgy akartak a judaisták is visszatérni a judaizmushoz. Ez az az „elszakadás”, amelyre az Újszövetség többször is utal.
Korahot és követőit megölték, és a Mózes korabeli lázadók is meghaltak a pusztában töltött 40 év alatt. Hitük azonban továbbra is kifejeződött Izraelben. A Józsué alatti hódítástól a Nabukodonozor alatti száműzetésig sokan voltak, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy „Istent” magaslatokon imádják. Ragaszkodtak ahhoz, hogy ők, és nem azok, akik a sátorban/templomban szolgáltak, ők az igazi héberek.
Ragaszkodtak ahhoz, hogy ők Ábrahám igazi fiai, és hogy az ígéret földje az övék. Azt állították, hogy ugyanúgy imádták Istent, ahogyan Ábrahám és a pátriárkák tették: oltároknál, amelyeket maguk készítettek, saját maguk által felajánlott áldozatokkal. Azt állították, hogy megőrzik a régi szokásokat, de a próféták szerint bálványimádók voltak, akiket megrontott a pogányság.
Mennyire volt igaz a magaslatokat pártolók állítása? Egyáltalán nem volt igaz. Ábrahám igazi fiai azok voltak, akik elfogadták a mózesi szövetséget. Az ígéret földjének igazi birtokosai azok voltak, akik a Sínai-hegyen beléptek az új szövetségbe, és akik félretették a patriarchális istentiszteletet valami jobbért. A száműzetéskor Isten végleg eltávolította a magaslatpártiakat az Ő földjéről, és azoknak adta, akik hűségesek voltak a templomi istentisztelethez.
Ugyanez igaz az Újszövetségben is. A judaizálókat és azokat a zsidókat, akik nem akarták elfogadni Jézust, a Kr. u. 30-70 közötti 40 éves „pusztasági” időszak végén megölték, hitük azonban továbbra is megmaradt a túlélő zsidók körében. Az ebioniták továbbvitték a judaizálók eretnekségeit, a talmudi zsidók pedig a farizeusok eretnekségeit. Ragaszkodnak ahhoz, hogy ők, és nem a keresztények az igazi zsidók. Ragaszkodnak ahhoz, hogy ők Ábrahám igazi fiai, és hogy az ígéret földje az övék. Azt állítják, hogy ugyanúgy imádják Istent, mint Jézus korának zsidói: a páska és a zsinagóga által. Azt állítják, hogy megőrzik a régi szokásokat, de az Újszövetség és a keresztény vallás szerint bálványimádók, akiket megrontott a pogányság.
Mennyire igaz az Újszövetség utáni judaizmus állítása? Egyáltalán nem igaz. Ábrahám és a bibliai zsidók igazi fiai azok, akik elfogadják az Újszövetséget. Az ígéret földjének igazi birtokosai azok, akik Jézussal együtt beléptek az Új Szövetségbe, és akik félretették a páskát és a zsinagógát valami jobbért. A holokausztkor (Kr. u. 70) Isten eltávolította a „zsidókat” az Ő földjéről, és a föld jogcímét azoknak adta, akik hűségesek lesznek hozzá. (Vegyük észre, hogy a modern zsidók csak azért foglalják el Palesztina földjét, mert a keresztény Nyugat pénzzel, fegyverekkel, technológiával és jogi szerződésekkel látja el őket. Az Ígéret Földje Ábrahám fiainak – a keresztényeknek – a tulajdona, és a modern zsidók csak azért vannak ma ott, mert a keresztények megengedték nekik).
Izrael történelmének áttekintéséből a következő a tanulság: A héberek megszűntek létezni, amikor izraelitákká váltak. Az izraeliták akkor szűntek meg létezni, amikor zsidókká váltak. A zsidók pedig akkor szűntek meg létezni, amikor keresztényekké váltak.
A magukat zsidóknak nevező és a régi rendet képviselő embereknek a létezése nem változtat ezeken a tényeken. A „zsidó” a „júdaista” angol rövidítése, amely a száműzetés után Isten papi népének adott elnevezés volt. Attól, hogy zsidónak nevezed magad, még nem leszel azzá, és a zsidók a kifejezés bibliai értelmében Kr. u. 70 után már nem voltak zsidók, hacsak az „igaz zsidók” alatt nem a keresztényeket értjük.
Mi a helyzet a földdel? Nos, gondoljatok erre: Tegyük fel, hogy Mózes idejében a vérvonalbeli héberek odamentek volna Ábrahám szolgáinak körülmetélt leszármazottaihoz, és ezt mondták volna: „A földet nekünk ígérték, nem nektek. Nekünk jogcímünk van rá, nektek nincs”. Vagy tegyük fel, hogy ezt mondták a vegyes sokaságból megtérteknek? Nyilvánvaló, hogy tévedtek volna, ha ezt mondják. Minden izraelita egyforma volt, ami az örökségüket illeti (kivéve a levitákat).
Hasonlóképpen a keresztény zsidóknak sincs különleges igényük Palesztina földjére. Csak egyféle keresztény van, és minden keresztény Krisztusban van, és minden kereszténynek pontosan ugyanazok a jogai. Az az elképzelés, hogy kétféle keresztény létezik, sátáni eretnekség, amelyet Pál a Galata levélben anathematizál. Véleményem szerint az az elképzelés, hogy a zsidók, miután megtértek, igényt tarthatnak Palesztina földjére, éppen ennek az eretnekségnek a szaga.
Nos, amit fentebb írtam, az a biblika teológia logikája, és alapvetően ez az, amit az Újszövetség mindenhol tanít, kivéve talán a Róma 11-et. A Róma 11 futurista értelmezése a fent leírtakkal szemben azt fogja mondani: „Igaz, amikor Izrael létrejött, a héberek megszűntek létezni, és amikor a zsidók létrejöttek, Izrael megszűnt létezni, ahogy te fogalmaztál. A Róma 11 azonban egy titkot tár fel, mégpedig azt, hogy a régi nép továbbra is létezik, mint hitehagyott nép, amely egy napon majd megtér Krisztushoz. Ezért tévedsz, Jim, amikor azt mondod, hogy a modern zsidók nem különböznek más népektől. Ők valóban különlegesek.”
Válaszolok: Nyilvánvalóan ki kell fejtenem a Róma 11-et, és érvelnem kell az ügyem mellett. De mielőtt ezt megtenném, hadd mondjam el, hogy a Róma 11:25 misztériumát mindannak fényében kell megérteni, amit az Újszövetség az evangélium misztériumáról mond. Az Efézus 3 világossá teszi, hogy a misztérium az, hogy Krisztusban többé nincs különbség, mint az Ószövetségben volt, a papi izraelita és a nem papi istenfélő nem-zsidó között. Ez a misztérium lényege. Így a misztérium értelme szembemegy a zsidók és nem-zsidók közötti folyamatos különbségtétel minden elképzelésével. A misztérium szerint az egyetlen különbségtétel immár a keresztény és a hitetlen között van. A Róma 11. levél futurista értelmezése hajlamos ellentmondani ezen misztérium értelmének.
Van egy másik pont is, amely ebből a történelmi áttekintésből kitűnik. Pál egész érvelése a Róma 11-ben az, hogy a nem-zsidók belépése Isten Királyságába féltékenységre fogja ingerelni a zsidókat. Ez lehetséges volt az első században, de most nem lehetséges. Azért nem lehetséges most, mert a keresztények nem rendelkeznek azzal, amit a modern zsidók akarnak. A modern zsidók gondolkodását a hagyományaik határozzák meg, nem pedig az Ószövetség. Ahhoz, hogy féltékenyek legyenek, azt kellene érzékelniük, hogy a keresztényeknek megvan az a Királyság, amit ők akarnak örökölni. Ez igaz volt az első századi zsidókra, de nem igaz a modern zsidókra. A talmudi zsidók egy teljesen másfajta királyságot keresnek.
Röviden, a Róma 11-nek akkor van értelme, ha az első századra vonatkozik; nem sok értelme van, ha az azóta eltelt időben próbáljuk alkalmazni a „zsidókra”. A Róma 11 helyes alkalmazása ma a liberális keresztényekre vonatkozik, erre a pontra a tanulmány későbbi részében még visszatérek.
AZ „ANTISZEMITIZMUS” PROBLÉMÁJA
Mielőtt rátérnék a Róma 11-re és annak jelentésére az újszövetségi prófécia összefüggésében, szeretném megfogalmazni gondolataimat az „antiszemitizmus” problémájáról. Először is, nagyon kevés modern zsidó szemita (sok helyen a mai zsidóknál az európai a legdominánsabb elem – a fordító), és nagyon kevés szemita zsidó (szemiták pl. az arabok is – a ford.), így az „antiszemitizmus” kifejezés nagyon félrevezető. Angolul azonban az „antiszemita” jelentése „modern-zsidó-ellenes”, ezért itt így fogom használni.
A következő fejtegetésért Rene Girard munkásságának tartozom köszönettel. Girard liberális keresztény, aki csodálatos tanulmányokat készített a bűnbak jelenségéről a vallásban és a kultúrában. Semmiképpen sem értek vele minden ponton egyet, de a “The Scapegoat” (Baltimore: Johns Hopkins Press, 1986) című könyve biztosította számomra a következő meglátásokat.
Amikor egy társadalomban nehéz idők járnak, az emberek keresnek valakit, akit hibáztathatnak. Lehetne, hogy önmagukat hibáztatják, és azt mondhatnák, hogy “Isten büntet minket a saját bűneinkért”, de mivel az emberek gonoszak, nem ezt mondják. Ehelyett keresnek valakit, akit hibáztathatnak, mondván: „Minden rendben volt, amíg ezek az emberek meg nem jelentek.
Ők mások, ezért bűnözők, ezért ők a felelősek ezekért a bajokért és katasztrófákért.”
Vészterhes időkben az emberek a kívülállók és az idegenek ellen fordulnak. Romániában ma a cigányokkal bánnak így. A történelem során mind a zsidókat, mind a cigányokat gyakran tették bűnbakká a társadalom problémáiért. Ez azért van, mert különböznek. Saját törvényeik és szokásaik vannak. Nem keverednek jól más emberekkel. Ellenszenvesnek tűnnek, mert a szokásaik furcsák. Az emberek bizarr szokásokkal gyanúsítják őket, például vérfertőzéssel, csecsemőlopással, kutak megmérgezésével és hasonlókkal.
Az emberek felsőbbrendűnek akarják érezni magukat a többi emberrel szemben. Én a régi délen nőttem fel, és a white trash emberek hozzáállása ez volt: Ha nem vagyunk jobbak a niggereknél, akkor senkinél sem vagyunk jobbak. A Jim Crow-törvények oka az volt, hogy a fehér szemét emberek jobbnak érezzék magukat a feketéknél. Sok művelt, keresztény fehér ember nem értett egyet ezekkel a törvényekkel, de az efféle rendes emberek kisebbségben voltak. A demokrácia hagyja, hogy a szemét uralkodjon, mert a demokrácia lehetővé teszi, hogy a demagógok a tömegre apelláljanak. Ez a jelenség szerepet játszik a cigányok és a zsidók folyamatos üldözésében is.
De van még más is. Girard kimutatja, hogy az irigység nagy szerepet játszik a bűnbakképzésben. Aki gazdag, azt a társadalom csodálja és utánozza, de amikor elbukik, mindenki kárörvendésre siet. Ezt Jób is megtapasztalta, és elég csak újságot olvasni, hogy lássuk, hogyan bánnak a „gazdag és híres” emberekkel, amikor elbuknak. Történelmileg a zsidók fegyelmezett és gondoskodó nép voltak, ami azt jelenti, hogy gyakran rendelkeztek nagy vagyonnal, ami azt jelenti, hogy irigység tárgyai voltak, bár általában nem csodálat tárgyai.
Most pedig jöjjön a katasztrófa. A csőcselék valakit hibáztatni akar. Az idegeneket, a zsidókat hibáztatják. Azokat hibáztatják, akikkel szemben felsőbbrendűnek akarják érezni magukat, a zsidókat. Azokat hibáztatják, akiket irigyelnek, a zsidókat. Amikor az első világháború után Németországban nehéz idők következtek, a csőcselék könnyen rátalált a zsidókra, cigányokra, lengyelekre, katolikusokra és istenfélő evangelikálokra – minden olyan emberre, aki „más” volt.
Nos, már ez is elég rossz, de most belép egy másik tényező. A cigányokkal ellentétben a zsidók azt állítják, hogy ők Isten választott népének folyamatos faji kifejeződései. Ez a fajta állítás természetesen sértő más emberek számára. Csak ront a helyzeten, ha az Egyház is hozzáteszi a hangját ehhez az állításhoz.
Röviden, azzal érvelek, hogy azáltal, hogy a modern kori zsidóknak kiváltságos helyet biztosított a történelemben és a próféciákban, az egyház inkább megerősítette, mint aláásta az antiszemitizmus és az üldözés alapjait. Ha az Egyház határozottan fenntartotta volna, hogy a zsidók állítása mitikus, és hogy a zsidók nem különböznek a társadalom bármely más kivételes csoportjától, a zsidók elleni üldözések talán enyhébbek lettek volna. A zsidókat úgy kezelték volna, mint a cigányokat. Még mindig üldözték volna őket, de talán nem olyan súlyosan.
Természetesen az üldözés problémájának egyetlen valódi és tartós megoldása az, ha az Egyház végzi a munkáját, hogy az embereket kedves és jótékony emberi lényekké alakítsa át. De amíg nem lesz keresztény a világunk, addig lesznek üldöztetések. Úgy vélem, hogy a Róma 11-ről alkotott futurista nézet, akár premillennialisták, akár posztmillennialisták képviselik, eltorzítja a társadalom zsidókról alkotott felfogását, és üldöztetésre készteti őket, amikor nehéz idők állnak be.
[Alább következik az egzegetikai rész]
A Róma 9-11 háttere
Most a Római levél 9-11. fejezeteinek áttekintésére kerül sor. E hírlevél formája miatt egyszerűen csak azt szeretném ismertetni, hogyan látom jelenleg ezeket a fejezeteket. Nem fogok végig mélyrehatóan érvelni, inkább az a szándékom, hogy hiteles érveket sorakoztassak fel a preterista nézet mellett, olyan érveket, amelyeket később részletesen ki lehet bővíteni és meg lehet védeni.
A Róma 9-11 megértéséhez szem előtt kell tartanunk néhány háttérkérdést, amelyet a magyarázók gyakran figyelmen kívül hagynak, Izrael eredetével és céljával kapcsolatban. Isten közvetlenül a Bábel tornyánál történt esemény után hívta el Ábrahámot, hogy legyen a nemzetek papja. Ez a két esemény szorosan összefügg egymással (vö. 1Móz 11:4 és 12:2). Ábrahám elhívása után kétféle hívő lett a világon: héber és pogány (noahita) – de nem ez volt Isten eredeti célja. Az emberiség kettéosztottságának különleges és korlátozott célja volt: Isten szövetségének kinyilvánítása a Messiás eljöveteléig és a világ helyreállításáig (2Mózes 19:6; Deut 4:6-8).
Az Ószövetség idején sok pogány hívő volt, akik nem lettek izraeliták. Nem volt ok arra, hogy egy pogány hívő körülmetélkedjen, hacsak nem érezte Isten valamilyen elhívását arra, hogy csatlakozzon a papi nemzethez. Körülmetéletlen „istenfélőként” hozzáférhetett a sátorhoz (4Móz 15) és a páska kivételével minden ünnephez. (A teljes tárgyalást lásd A szombatszegés és a halálbüntetés (“Sabbath Breaking and the Death Penalty”) című könyvem 2. fejezetében; valamint Az egyház szociológiája (“The Sociology of the Church”) című könyvem 3. fejezetében.)
A Rómaiakhoz írt levélben Pál elejétől a végéig foglalkozik ezzel a kétpólusú világgal. Pál „misztériumának” terhe az, hogy az Újszövetségben ez a kétpólusúság többé nem létezhet. Minden hívő egy Krisztusban. Nem létezhet többé olyan, hogy zsidó, és mivel a pogányok a zsidókhoz való viszonyban vannak meghatározva, nem létezhet többé olyan sem, hogy pogány. Csak keresztények és nem keresztények lehetnek. Ámbár ez a kétpólusúság Jézus Krisztus feltámadásával jogi értelemben megszűnt, ténylegesen csak később szűnt meg. Ahogyan az egyéni üdvösségnek van egy kezdete, egy időbeli fejlődése és egy dicsőségben való betetőzése, úgy a zsidó és a pogány egy új emberként való megbékélésének Krisztusban volt egy kezdeti pontja pünkösdkor, egy fejlődése a közbenső időszak alatt és egy betetőzése Kr. u. 70-ben.
Izrael hivatása mindvégig az volt, hogy Isten ígéreteit a pogányoknak is átadja. Ábrahám erre kapott elhívást, és látjuk, hogy ezt teszi. József megtette. Mózes egy etiópiai nőt vett feleségül. Sámson házasságot ajánlott egy filiszteusnak. Dávid megtérítette a filiszteus Gát városát. Illés elment egy pogány özvegyasszonyhoz. Elizeus meggyógyított egy pogány katonát a „leprából”. Így nem meglepő, hogy amikor Jézus megjelenik a színen, mint az Igaz Izraelita, a pogányoknak szolgál, és a Lukács 4:18-30-ban figyelmezteti Izraelt, hogy elveszíthetik a papság kiváltságát.
A felemelkedett Krisztus, mint Igaz Izraelita, elküldi az evangéliumot a pogányoknak. Pünkösd napján az evangéliumot a héber kivételével minden nyelven hirdették, ami annak a jele, hogy az Igaz Izrael végzi papi munkáját. Ez azonban annak is jele volt, hogy a bábeli világot legyőzték, és ha már nincs bábeli átok, akkor nincs szükség Izrael papi nemzetére sem. Ne feledjétek, a kettő együtt jár. Ahogy Pál az 1Kor 14:21- 22-ben világossá teszi, a nyelveken szólás annak a jele volt Izrael számára, hogy történelme véget ért, mert az Igaz Izrael által beteljesedett a célja.
Még mindig szükséges volt azonban, hogy a hívő zsidó és a hívő pogány egy népként egyesüljön Krisztusban. Mint említettem, ez jogi szempontból Kr. u. 30-ban megtörtént, de a világ helyreállításának megvalósulása még eltartott egy ideig. A Kr. u. 70-ig vezető események a bábeli/zsidó világ végét hozták el Róma és Jeruzsálem megítélésével. Mind a pogányok, mind Izrael beteljesedését eredményezte, és a pogány és zsidó hívők aratásával végződött. E folyamat végeredménye az volt, hogy Kr. u. 70 után a kétpólusúság megszűnt.
Az ok, amiért ezt a kétpólusúságot le kellett győzni, az az, hogy az emberi faj bukott teste a halál egy formája. Isten szétszóró ítélete Bábelben a halál megnyilvánulása volt, és a zsidók és pogányok folyamatos jelenléte a világban a halál jelenlétét nyilvánította ki. Ahogyan az egyén fizikai teste meghal, ha szétszakad, úgy hal meg a politikai test is. Isten Izrael szétszórását a száműzetéskor, és újbóli összegyűjtését a helyreállításkor úgy ábrázolja, mint halált és feltámadást az Ezékiel 11:17; 22:15; 36:19; 37:1-28. Isten feltámasztó újbóli összegyűjtése Izraelben legyőzte a nemzet két részre szakadt állapotát (Ez 37:15-22), ami a zsidók és a pogányok jövőbeli egyesülésének a típusa.
Az ember megszaggatta ruháit, hogy szimbolizálja önmaga szétszaggatását, a halállal való azonosulását. Hasonlóképpen, a szétszakadt ruhák jelképezhették a politikai test szétszakadását (1Sám 15:27-28; 1Kir 11:30-31). Az ilyen képek, mint ezek, megteremtik az egyéni halál és a politikai halál közötti fogalmi összefüggést, mindkettő a szétszakítás révén, és az egyéni feltámadás és a politikai feltámadás közötti összefüggéshez vezetnek. Az egyéni halál akkor következik be, amikor az élet (lélek, személyiség) kiszakad a testből, az egyéni feltámadás pedig akkor, amikor a test újjáéled. A politikai halál akkor következik be, amikor egy társadalom szétszakad, szétszóródik. A politikai feltámadás akkor történik, amikor a társadalom újraegyesül.
Két további pontot kell megjegyezni. Először is, az Ezékiel 37 megállapítja számunkra, hogy csak a hívők tapasztalják meg a pozitív értelemben vett feltámadást. A hívő Efraim és a hívő Júda az, aki az Ezékiel 37-ben szereplő feltámadásban újraegyesül. Hasonlóképpen, a hívő zsidó és a hívő pogány az, aki újra egyesül az Újszövetség evangéliumában.
Másodszor, a Rehoboám uralkodása és a száműzetésből való visszatérés közötti időszakban a hívő Efraimot és a hívő Júdát Isten külön tartotta. Isten intézkedésére volt szükség ahhoz, hogy a száműzetés után újraegyesüljenek. Hasonlóképpen, Bábel után Isten akarata volt, hogy a hívő zsidó és a hívő pogány különálló társadalmi testületek legyenek. Isten intézkedése kellett ahhoz, hogy a kereszt után újraegyesüljenek. A mai hívő közösségen belüli bármilyen megosztottságot és szétválást nem Isten igazságszolgáltatási cselekedete okozza, hanem kizárólag a bűnös keresztények hibája.
Az evangélium célja nem egyszerűen az egyéni üdvösség, hanem a kozmikus üdvösség. Az emberiség szétszakadt politikai testét helyre kell állítani. A hívő zsidó és a hívő pogány egy testben való újraegyesítése semmissé teszi a bábeli halálos ítéletet, és így politikai feltámadás. Ez a feltámadás Kr. u. 70-ben történt, Jézus Krisztus Kr. u. 30-ban történt feltámadásának folytatásaként, és minden hívőnek az utolsó ítéletkor bekövetkező végső fizikai feltámadásának előízeként.
Kr. u. 70 után az evangéliumnak nincs többé üzenete a hívő zsidó és a hívő pogány közötti megbékélésről. Ez a kiengesztelődés egyszer s mindenkorra megvalósult. Bábel megszűnt. Most az Egyháznak azt kell tennie, hogy minden embert magához hívjon, hogy megbékéljenek Istennel.
Más szóval, minden dolgok Istennel való kiengesztelődésének két állapota van. Az első szakasz, az interim, köztes időszak (Kr. u. 30-70) alatt, az Egyházat önmagával békíti ki. Az ószövetségi egyház, amelynek két különböző társadalma volt, az interim alatt fokozatosan egyesül. A második állapot, Kr. u. 70 után, az egész emberiség megbékélése Istennel. Mindkét szakasz alatt azok, akik elutasítják a megbékélést, előre haladhatnak, de végül megítélik őket. Ennek megfelelően a Jeruzsálemet Kr. u. 70-ben ért ítélet, az Utolsó Ítéletben a megátalkodott emberiséget sújtó végső ítélet előképét jelenti – mivel Jeruzsálem megtagadta a megbékélést.
Kr. u. 70-ben a bábeli/zsidó világot megölték, és Krisztusban feltámadtak, mint az egyesült egyház. Az utolsó ítéleten az emberiség egész történelme elpusztul, és feltámad az örökkévaló királyságban. Az előbbi tipizálja az utóbbit, és mindkettő Jézus Krisztus halálának és feltámadásának történelmi megvalósulása kozmikus-politikai szinten.
Így az egész Újszövetségben állandóan az a várakozás jelenik meg, hogy Krisztus hamarosan eljön, hogy ítéletet mondjon az egyház és a régi bábeli/zsidó rend felett. Ő „közel van”, „az ajtó előtt”, „hamarosan eljön”, mert az „utolsó napok”, sőt az „utolsó óra” van. Jeruzsálem el fog pusztulni, ahogy a római fenevad is, és az Egyház első termést fog hozni. Ez az esemény olyan teljességben fogja bevezetni az új szövetséget, amilyet korábban még nem láttunk, mert most végre a régi szövetség maradványai is eltűnnek. A Kr. u. 70-et övező események „Krisztusban” történnek, az ő műve befejezésének jeleként. „Krisztusban” mind az köztes időszakbeli egyház, mind a bábeli/zsidó világ meghal, és „Krisztusban” az egyház feltámad. Ezek az események szemléltetik Krisztus ezt követő munkájának természetét a jövőbeli korszakokban, egészen az ő végső visszatéréséig.
Izrael történelmének bábeli kontextusának meg nem értése azt eredményezi, hogy nem értjük meg a nyelvek célját az Újszövetségben, és nem értjük meg a Kr. u. 30 és 70 között lezajlott történelmi átmenetet. Isten azért ítélte meg Bábelt, mert ha a nép egyesült, akkor semmit sem tarthatott vissza tőlük (1Móz 11). Jézus azért imádkozik, hogy az Ő népe egyesüljön, hogy semmit ne tartson vissza tőlünk (János 17). A zsidó és a pogány hívőknek le kellett győzniük az ószövetségi kétpólusúságot, és egyesülniük kellett, mielőtt az evangélium valóban teljes erővel terjedhetett volna. Kr. u. 70 után, amikor zsidó és pogány egy egyházban egyesült, semmit sem lehet már tőlünk visszatartani, hacsak nem választjuk bűneink által az egységből való kiszakadást. Kr. u. 70 után már nem működik semmilyen, Isten által létrehozott történelmi szétszakítottság.
Ezt a vitát még egy lépéssel hátrébb kell tolnunk, mielőtt a Római levélhez fordulnánk. A zsidó- pogány kétpólusúság a Bábel tornyánál elkövetett bűn miatt jött létre, de ami ezt lehetővé tette Isten számára, az a világ eleve megtervezettsége volt. Az Éden földjén lévő Édenkert volt a világ központja, és a többi föld innen indult lefelé. A bűntől eltekintve a világot egy földrajzilag központi elhelyezkedésű szentélynek kellett volna egyesítenie. A bűn miatt ezt a világegységet megölték, és az Éden és a külső földek kétpólusúsága a halál kifejeződése lett. A templom és Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt lerombolása véget vetett az egész első teremtésnek azáltal, hogy megszüntette a földrajzilag központi szentélyt. Most a szentély Krisztussal van a mennyben, és nincs központ a földön; vagy helyesebben inkább: annyi központ van, ahány templom van.
Ezért mondta Jézus, hogy Jeruzsálem pusztulása megfizet minden gyilkosságért Ábel pusztulása óta (Mt 23:35). Az összes próféta, akit Isten népe meggyilkolt az Ő földjén, Ábel édeni meggyilkolásától kezdve Jeruzsálembe helyeződik (Jel 18:24, „föld” = ország területe). Következésképpen a zsidó földön kívüli összes gyilkosságot Lámektől kezdve (1Mózes 4:23) pedig a fenevadra lehet helyezni. Az első teremtés teljes kétpólusú világa elpusztul.
Egy pillantás a Rómaiakhoz írt levélre
A Rómaiakhoz írt levél nem egy rendszeres teológiai mű. Tele van rendszeres teológiával, de ezt a teológiát egy biblika-teológiai szempont bemutatására használják fel. A Római levél megértésétől elesünk, ha csak a megigazulás, a megszentelődés, a kiválasztás és a szent élet tárgyalását látjuk benne, és a közepére egy „kis zárójelet a zsidókról” ragasztunk. A Római levél teljes megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy a megváltástörténeti szempont mindenen átível. A megigazulás, a megszentelődés, a kiválasztás és a szent élet az Ország (Királyság) eljövetelének következményei, és a Római levélben azért vannak kifejtve, hogy megállapítsák, hogy az Ország eljövetele túlnő a zsidó/pogány megkülönböztetésen, és egyetlen új embert [természetet] teremt Krisztusban.
Pál a Róma 1-ben azzal kezdi, hogy az ő szolgálata a pogányokhoz szól, bár az evangélium először a zsidóknak szól (1:13-16). Az evangéliumra az ember bálványimádásba való bukása miatt van szükség (1:17-32). Az evangélium Isten igazságosságának kinyilatkoztatása a történelemnek ebben az időszakában (1:16-17). A Római levél e kinyilatkoztatás következményeivel foglalkozik, amely magában foglalja a bűnök bocsánatát, a belső ember feltámadását, a Lélek eljövetelét, és csúcspontként a világ politikai rendjének feltámasztását.
Minden ember ítélet alá kerül, de az Ószövetségben a pogányok akkor üdvözülhettek, ha bíztak Istenben és követték az Ő útjait a Törvényen kívül, míg a zsidók akkor üdvözültek, ha bíztak Istenben és követték a Törvényben kinyilatkoztatott útjait. Ráadásul a hűséges nóéi pogány hívőknek valódi belső körülmetélése volt, míg a hitetlen zsidók negligálták a saját külső körülmetélésüket (2. fejezet). Más szóval, ami az üdvösséget illeti, a zsidóknak nem volt különleges helye az Ószövetség rendjében.
Akkor tehát mi végre voltak a zsidók? Azért lettek elkülönítve, hogy papokként szolgálják Isten tanításait a nemzetek számára (3:1-8). Isten ezen tanításai az Ószövetség törvény-igéi voltak. Az Istennel való élő hitkapcsolat nélkül azonban a törvény-ige csak megölte az embereket azáltal, hogy elítélte őket. Az élő hitkapcsolat, amely az Ószövetségben ideiglenesen létezett, most Jézus Krisztus munkája miatt érkezett el a maga teljességében. Ez a hitkapcsolat a törvény-igét a halál helyett az élet szférájába helyezi át (3:9-31).
Az Ószövetségben a hitkapcsolat zsidó és pogány számára közös volt, amint azt abból a tényből is látjuk, hogy Ábrahám mint noahita hívő már a körülmetélés előtt rendelkezett vele (4. fejezet). A feltámadott élet előnyei, amelyeket Sára halott méhének megnyitásában láttunk, a hitkapcsolat révén jutottak el zsidóhoz és pogányhoz egyaránt.
A törvény egyik céljai közé tartozott, megváltástörténeti szempontból nézve: a bűnösök halálra ítélése. Megmutatta az embereknek, hogy szükségük van a feltámadásra, és ezáltal rámutatott a hitkapcsolat szükségességére. A Törvény a halál kontextusában jött, nemcsak az Ádám bűnéből eredő halál, hanem mint a zsidó és a pogány közötti szakadásból eredő politikai halál is. A Törvény soha nem tudta legyőzni ezt a politikai halált, mert annak része volt. Csak akkor lehetett a Törvényt újra az élet szférájában elhelyezni, amikor a zsidók és pogányok közötti szakadás a feltámadás révén legyőzetett. Akik a feltámadás által egyesültek Krisztussal, azok új, pozitív viszonyban állnak a Törvénnyel (5-6. fejezet).
A halottak közül feltámadva már nem vagyunk alávetve a Törvény teljes gyilkos erejének, ami különösen a tisztátalanság és az áldozat törvényeiben mutatkozik meg, de mivel még mindig bűnösök vagyunk, a Törvény részleges gyilkos ereje még mindig szükséges a személyes erkölcsösödésünkhöz és megszentelődésünkhöz (7. fejezet). A Törvény segít megmutatni gonoszságunkat, megtisztít bennünket, és Krisztushoz vezet bennünket a feltámadott élet megújult megtapasztalására való törekvésben. A Szentlélek munkája folyamatosan arra szolgál, hogy a test óvilágából a feltámadott élet újvilágába vezessen minket (8. fejezet).
Nyilvánvalóan csak felületesen tekintettem át ezeket a fejezeteket, de azért tettem így, hogy megmutassam, hogy Pál kezdettől fogva foglalkozik a zsidó és pogány kétpólusúsággal, így az az elképzelés, hogy a Róma 9-11. fejezet zárójelben van, képtelenség. A Róma 9-11 folytatja a Róma 1-8 megváltástörténeti témáit. A Róma 9-11 a feltámadás politikai dimenziójának megvalósulását mutatja be, a bábeli rend legyőzését a hívő zsidók és pogányok egy testben való egyesülése által. Az egész első tizenegy fejezet csúcspontja a 11. fejezet végén található ámen.
Ezután Pál applikálja témáját. A 12-13. fejezetekben azt a tényt, hogy most már egy test vagyunk Krisztusban, az egyházban és a világban való igaz életre alkalmazza. A 14-15. fejezetben a megtért zsidók és a megtért pogányok között az átmeneti korban lévő egyházban fennálló konfliktusra tér rá. A zsidók hajlamosak voltak arram hogy azt akarják, hogy a pogányok a törvény alá kerüljenek, és ez a tendencia a 12 hitehagyott zsidó hitszónok között elharapódzott. A pogányok, akik örültek, hogy végre egyenlő alapon lehetnek a Királyságban (Országban), hajlamosak voltak a zsidó hívőkkel szemben reagálni és rosszul bánni velük. Ez a probléma csak az ideiglenes (interim) egyházra volt jellemző, bár természetesen a Holokauszt (Kr. u . 70) utáni egyház is hasonló problémákkal szembesül, ezért ezek a fejezetek ma is nagyon aktuálisak számunkra. Pál érvelése a rómaiakhoz a következő: Róm 13:11-12: Az éjszaka már majdnem véget ért, és közeleg a nappal, ezért egyelőre viseljétek el egymást, mert néhány év múlva a megváltó történelemnek ez a szakasza véget ér (Róm 13:11-12).
Ha most visszatekintünk a Róma 9-11-re, láthatjuk, hogy Pál azokkal a pogány hívőkkel foglalkozik, akik a zsidó hívők ellen indulatoskodtak. Figyelmezteti őket, hogy ne nézzék le az olajfát, és elmondja nekik, hogy Izrael történelme még nem ért egészen véget. Jelenleg, mondja, van egy maradék Izraelben, és mielőtt Jeruzsálem elpusztul, sok zsidó megmenekül, és nagy aratás lesz. Azt mondja, hogy Izraelnek ez a „beteljesedése” nagy hasznára válik majd a pogány hívőknek, mert ez egy politikai feltámadás lesz, amely végleg és örökre legyőzi a zsidó-pogány kétpólusúságot (11:12).
Róma 9 és 10
Pál Izrael kötelességeiről és kiváltságairól beszél. Csak a Róma 9-11-ben használja Pál az „Izrael” kifejezést, míg a római levélben mindenhol máshol a „zsidó” kifejezést használja. A „zsidó” szó a helyreállítási szövetséghez kapcsolódik, és az akkori nép sajátos megnevezése volt, mert az Új Szövetség a helyreállítási szövetség helyébe lépett. Társadalmi és politikai értelemben az újszövetségi egyházban a kétpólusúság a zsidó és a pogány között volt. Pál azért tér vissza itt az „Izrael” kifejezéshez, mert hangsúlyozza e nép elhívását, hogy papjai legyenek a pogányoknak, amely elhívás a mózesi szövetség idején vált a legnyilvánvalóbbá, amikor az „Izrael” kifejezés felváltotta a „héber” kifejezést e nép megnevezésében. Pál azt mondja, hogy Izrael különleges kapcsolata a nemzetekkel még nem ért véget. Jeruzsálem továbbra is a világ központja marad Kr. u. 70-ig.
Pál ezután rátér a maradékról való beszélgetésre. Nem minden izraelita volt igazi izraelita, mert az igazi Izraelhez tartozni soha nem faji kérdés volt, hanem elhívás és kiválasztás kérdése (9:6-13). A maradék olyan az istentelen nemzethez képest, mint Jákob Ézsauhoz képest, mint Izrael Egyiptomhoz képest. Izrael elutasítása, hogy belépjen az Új Szövetségbe, megegyezik a fáraó elutasításával, hogy meghallja Istent. Ahogyan Isten feltámasztotta a fáraót, úgy támasztotta fel Izraelt is. Isten úgy bánt a fáraóval, hogy minden egyes csapás között kegyelmet mutatott neki, aminek az lett az eredménye, hogy a fáraó egyre keményebb lett Isten ellen. Hasonlóképpen Izrael is egyre keményebbé vált azok alatt az ítéletek alatt, amelyekkel Isten az Ószövetség történelme során sújtotta. Minden alkalommal, amikor Isten visszavonta ítéleteit, Izrael rosszabb lett, mint amilyen korábban volt (9:14-18).
A maradék készségesen megvallotta, hogy Isten a fazekas, ők pedig az agyag (Ézs 64:8). Készen álltak arra, hogy Isten átformáló keze alatt megváltozzanak, és belépjenek az új szövetségbe. A hitehagyott Izrael azonban ellenállt Istennek, és törött cserépedény lett belőle, amely ezentúl csak tisztátalan használatra volt jó (9:19-22). Isten a puha maradék agyagot összekeverte a pogányokkal, és egy új, dicsőségesebb edényt készített belőle (9:23-26). (Ne feledjük, hogy az ember földből van, ezért az agyag súlyos hasonlat).
Ezalatt az átmeneti időszak alatt azonban a maradék még mindig létezett, és volt funkciója. Még nem olvadtak össze teljesen a pogányokkal az egyházban. A maradék Izraelben megvédte Izraelt magát a haragtól. Isten hajlandó lett volna megkímélni Szodomát, ha csak tíz igaz embert találnak benne. Jeruzsálemet a Jelenések 11:8-ban Szodomának (és Egyiptomnak) nevezi, és Pál azt mondja, hogy a Szodomában lévő maradék őrzi meg Jeruzsálemet (Róma 9:27-29). Amikor a maradék elmenekül, és a többit megölik, akkor Szodomának már nem lesz többé védelme. Nem lesz többé, aki visszatartja a bűn emberét (2Thessz 2).
A Róma 10-ben Pál azt állítja, hogy a törvénynek a hitre kellett volna vezetnie őket. A Róma 10:4 azt mondja, hogy Krisztus a törvény célja, hogy aki hitben megtartotta a törvényt, az Krisztushoz tér. Az 5. vers azt mondja, hogy aki hitben megtartotta a törvényt, az életet talál, és a 6-11. versek ezt a gondolatot bővítik. (A 6. versnek „és”-sel kellene kezdődnie, nem pedig „de”-vel. A görög szó egy egyszerű kötőszó, nem pedig ellentétet kifejező).
Bárki, aki valóban érti a törvényt, mondja Pál, belátja, hogy az üdvösség hit által van, mind a zsidó, mind a görög számára (10:11-13). A zsidó (izraelita) sajátos feladata az volt, hogy a pogányok prédikátora legyen (10:14-15). Isten azért küldött prófétákat Izraelnek, hogy Izrael hűséges legyen, és azáltal, hogy hűséges lesz, szolgálni tudjon a pogányoknak. Amikor Izrael nem volt hajlandó eleget tenni hivatásának, hogy a pogányok papja legyen, Isten közvetlenül a pogányokhoz vitte üzenetét, hogy Izraelt féltékenységre ingerelje (10:16-21).
Az evangéliumnak a pogányokhoz való elvitele azt a célt szolgálta, hogy Izraelt „féltékennyé” tegye (Deut 32:21; Róm 10:19). Ez a kifejezés semleges. Pozitív értelemben Izrael féltékenységének vissza kell vezetnie őket az Úrhoz. Negatív értelemben Izrael féltékenysége arra késztetné őket, hogy dühösen haragudjanak Istenre, az Ő prófétáira és a pogány megtérőkre. Amikor Jézus ezt felhozta a Lukács 4-ben, a szülővárosa megpróbálta megölni őt. Az Apostolok Cselekedeteiből kiderül, hogy Pál szolgálatát a pogányok között ugyanígy kezelték (vö. különösen ApCsel 21:28kk.).
A Róma 9. és 10. levél elején Pál kifejezte, hogy személyes vágya, hogy Izrael megmeneküljön. A pogányok között végzett szolgálata, bár önmagában az ő javukat szolgálta, Izrael ingerlésére is irányult (vö. 11:13-14). Az átmeneti időszakban ez a féltékenységre ingerlő szolgálat zajlott. Ma már nem zajlik. A modern zsidók számára a legkevésbé sem provokáló az, hogyha nem zsidók hisznek az evangéliumban. A modern zsidókat az dühíti fel, ha zsidók térnek meg, az nem, ha „pogányok” teszik. Ebben a tekintetben a modern zsidók ugyanolyanok, mint bármely más nem keresztény csoport. Ez erős bizonyíték arra, hogy a Róma 9-11 csak az egyház korai időszakára vonatkozik.
Róma 11
A 11:1-10-ben Pál visszatér a maradékhoz. Azt mondja, hogy jelenleg még mindig van Izraelnek egy maradéka. Ő maga is egy ilyen, mondja. Visszautal Illésre. Illés idejében a nemzet elpusztulhatott volna, kivéve a 7000-es maradékot.
A maradék és annak provokatív munkája azt fogja eredményezni, hogy a zsidók „irigykedni fognak”. Az a tény, hogy az evangélium eljutott a pogányokhoz, és ők öröklik az ószövetségi ígéretek gazdagságát, nem az utolsó szó. Pál kinyilatkoztatja, hogy a maradék munkája gyümölcsöt fog teremni az izraeliták között, így Izrael „teljességet” fog megélni (12. v.). Amikor ez a „teljesség” megtörténik, az „élet lesz a halottakból” – feltámadás (15. v.). Erre mindjárt visszatérünk.
Miután megállapította, hogy Izraelnek van jövője, Pál arra buzdítja a pogány hívőket, hogy ne uralkodjanak Izrael felett. Ahogyan a zsidóknak nem szabad uralkodniuk a pogányokon az egyházban, úgy a pogányoknak sem szabad lenézniük a zsidókat. Isten a pogányokat beoltotta az olajfa pátriárkai törzsébe, de hamarosan visszaoltja Izraelt, és így egy új fát alkotnak (11:16-24).
A 25-26. versek azt mondják, hogy a hitehagyott Izrael részleges megkeményedése addig tart, amíg a pogányok teljessége be nem jön, és akkor egész Izrael (nem csak a maradék) üdvözül.
Tehát előbb a pogányok teljessége jön el, majd Izrael teljessége. Mit jelent ez? A szövegkörnyezetben úgy gondolom, hogy a pogányok teljessége a gazdagság átadását kell, hogy jelentse számukra, ahogyan azt a 12. versben említettük. A kincseknek ez az átadása az Interim periódus alatt ment végbe, és ez különösen az Újszövetség kánonjának kiteljesedésében látható, mert az Újszövetség értelmezi és alkalmazza (átviszi) az Ószövetséget az újszövetségi helyzetre.
A teljesség azonban nem csak a szavakra vonatkozik, hanem az újszövetségi egyház megalakulásának kiteljesedésére is, ami Pál saját (Izraelt provokáló) küldetésének nagy része volt. Ahogyan az ószövetségi Izraelnek Isten törvényének hirdetése és betartása által kellett szolgálnia a pogányokat, úgy az újszövetségi pogány egyháznak is az Újszövetség hirdetése és igaz életmódja által kellett szolgálnia Izraelt. Ahogyan az ószövetségi pogányok csodálták volna Izraelt, ha hűséges lenne (Deut 4:6-9), úgy kellett az újszövetségi pogányoknak is hűségesnek lenniük, hogy Izraelt az egyházba vonzzák. (Ez a szerepcsere lehet az egyik oka annak, hogy Jeruzsálemet a Jelenések könyvében Bábelnek nevezik).
Miért kellett előbb megtörténnie a pogányok e teljességének? Mert csak ezután válhatott lehetségessé az provokálás, a féltékennyé tevés teljessége. Az Újszövetségi Egyház jelenléte és a héber írások igaz értelmezése azt eredményezte, hogy fokozatosan levetkőzték a Mózes szavai fölött fekvő fátylat (2Kor 3), ami nem volt más, mint a Krisztus halálakor bekövetkezett templomi kárpit szétszakadásának kivetülése. Amikor az egyház teljesen megalakult, és a Szentírás befejeződött, akkor a fátyol teljesen eltűnt, és a féltékenységre való ingerlés elérte a legintenzívebb kifejlődését.
A provokáció célja Izrael megváltása volt. Igaz, sokak számára a provokáció haragot eredményezett, de mások számára megtérést eredményezett. Pál azt mondja, hogy a jövőben (az ő jövőjükben, nem a miénkben) ez az ingerlő munka gyümölcsöt fog hozni. Nemcsak egy maradék, hanem „egész Izrael” az Úrhoz fordulna. Ekkor zsidó és pogány végre egy Új Ember lenne Krisztusban, és ez lenne a világ politikai feltámadása, amely megszüntetné Bábel és Izrael kétpólusúságát.
A Jelenések könyve
Pál nem írja le részletesen, hogyan fog ez bekövetkezni, de a Jelenések könyvéből láthatjuk, hogy mi történt valójában. Ennek a történetnek a teljes tárgyalása megkövetelné, hogy Josephusban és más ókori írókban elmélyedjünk. Egyelőre csak azt szeretném bemutatni, hogy a Jelenések könyve hogyan vázolja fel a páli próféciát.
A Jelenések könyve a régi teremtés megítéléséről szól, mind a zsidó, mind a pogány teremtésről. Mivel Éden, Jeruzsálem a világ közepe, a könyv központi témája Jeruzsálem, de figyelmet szentel a havilahi-római fenevadnak is. Az egész kettéosztott ószövetségi rendet le fogják rombolni.
Úgy gondolom, hogy a Jelenések könyve a zsidó maradék és a kezdeti pogány egyház üdvösségét mutatja be. A 144 000 a maradék, a nemzetekből származó nagy sokaság pedig a „vegyes sokaság”, amely a lázadó judaizmus Egyiptomából kísérte ki őket (vö. Jel 11:8). Ezek a Jeruzsálem és a világ elleni harag kezdeti kiáradása ellen vannak elpecsételve.
Úgy gondolom, hogy a Jelenések 10:7 arra mutat, amit Pál a pogányok teljességének nevezett, mert azt mondja, hogy Isten misztériuma beteljesedett. Ezen a ponton válik szükségessé, hogy János ismét prédikáljon, ezúttal Izrael teljességének bekövetkezése érdekében. Rögtön ezután a két tanú jeruzsálemi szolgálatát és mártírhalálát mutatják be nekünk. Itt féltékenység és harag árad ki azok ellen, akik Izraelt provokálják, de a tanúk halálának eredménye az, hogy sokan féltek és dicsőséget adtak Istennek (11:13; vö. ApCsel 5:11-14). Ez, úgy hiszem, „Izrael teljessége”. Ezután azonnal azt hozzák a tudomásunkra, hogy a világ Krisztus királyságává lett (Jel 11:15).
A Jelenések 12. és 13. része visszatekintenek, hogy kontextust adjanak annak, ami ezután következik, ami ennek a beteljesedett egyháznak az aratása. A pusztító utálatosságról szóló tanulmányaim alapján úgy tűnik számomra, hogy a két tanú mártírhalála a pusztító szentségtörést magát jelenti, vagy legalábbis annak egy részét. Ekkor a maradék közül sokan elmenekültek Jeruzsálemből, és így megmenekültek (Jel 12:14).
Az újonnan megtértek, a teljesség, Jeruzsálemben ragadtak. Úgy gondolom, hogy a 14:1-ben látjuk őket, amint a Báránnyal együtt állnak a Sion hegyén. Amíg ezek a hívők Jeruzsálemben maradtak, a várost nem lehetett elpusztítani. Így előbb le kellett aratni őket. E szentek aratása egyúttal Jeruzsálem haragjának poharának kitöltése is, mert e szentek lemészárlása megszünteti Jeruzsálem védelmét, és Isten teljes haragját hívja le ellene.
Az angyalok learatják a teljességet (14:14-20). (Chilton és mások tévednek, amikor ezt Isten gonoszok elleni haragjának képeként látják.) A Jelenések 15-ben látjuk a teljességet a mennyben Istennel együtt állni. Halálig hűségesek voltak. Az ő vérük Isten haragjának bora, amelyet megitat majd a gyilkosaikkal (14:10). A teljesség a városon kívül csatlakozik Urához (14:20), kiváltságosként, hogy csatlakozhassanak hozzá a mártíromságban (Kol 1:24).
E vértanúk vérét kelyhekbe töltik, és kiöntik Jeruzsálemre, annak pusztulására (15:7; 16:1-21). A várost látjuk, amint issza ezt a vért, magába véve a halált, amelyet rájuk mért (17:6).
Véleményem szerint Izrael teljességének vértanúsága az, ami elhozza a „halottakból való életet”, amiről Pál a Róma 11-ben beszélt. Így Jeruzsálem pusztulása után azt látjuk, hogy a Sátán, aki a Közbenjárás idején a földön volt (12:9, 12), a mélységbe vetettetik, hogy többé ne tévessze meg a nemzeteket. Az egyház újra életre kel, trónra ül, és Krisztussal együtt uralkodik a millenniumban, amely ekkor kezdődik (Jel 20:1-6). A szenteknek ez a kezdeti feltámadása a történelem végén bekövetkező végső feltámadás előíze.
(Egy lábjegyzet: A jelenlegi református nézet szerint a millennium az egész egyházi korszakot jelenti, akár a mennyben, akár a földön, Kr. u. 30-tól kezdve. De ebben az esetben hogyan érhet véget a millennium a végső hitehagyás [20:7kk.] előtt? Ha igazam van abban, hogy a millennium a Kr. u. 70-ben bekövetkező politikai feltámadással kezdődik, akkor ez megmagyarázná, hogy miért ér véget a millennium Krisztus második eljövetele előtt, a Sátán felszabadításával. A millenniumot mindkét oldalon rövid időszakok zárják be, amelyek alatt a Sátán nincs a mélységben megkötözve).
Következtetés
Ezekben a rövid esszékben nyilvánvalóan nem foglalkoztam minden kérdéssel, amely ezt a témát övezi. Megpróbáltam érveket felsorakoztatni a Róma 11 preterista felfogása mellett. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon hiteles érv, és engem eléggé meg is győzött. A részletek kitöltése egy másik alkalomra vár.
Ha a Róma 11 az első században teljesedett be, van-e valami haszna a mai egyház számára? Én úgy gondolom, hogy igen. A kérdés, amellyel Pál foglalkozott, általánosítható egy ma is általános kérdésre. A megkeményedett izraeliták azok voltak, akik örökölték a hit hagyományát, de nem éltek vele. Ők analógok a mai liberális és halott ortodox keresztényekkel. Bizonyára igaz, hogy az efféle embereket nagyon megbotránkoztatják a hívő keresztények. Féltékenységre és haragra gerjednek, és mindent elkövetnek, hogy üldözzék azokat [a korrekt hívőket], akik leleplezik a saját kartonpapír hitüket. Pál apostol azonban minden levelében végigvonuló intése megmutatja, hogyan kell bánni az ilyen emberekkel. Annál hűségesebbnek és szeretetteljesebbnek kell lennünk a saját köreinkben, mert minél láthatóbbá válik a saját „teljességünk”, annál jobb lesz a tanúságtételünk. Ahogyan a pogányok teljessége végül Izrael teljességéhez vezetett, úgy a mai hűséges egyházak teljessége a hűtlen liberális és halott ortodox keresztény közösségek teljességéhez vezethet és vezet majd.
Biblical Horizons (Bibliai horizontok)
1313 Finck Rd, Niceville, FL 32578
forrás: The Future of Israel Re-Examined – The American Vision
